Író, költő, műfordító.

A XX. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja. A népi írók mozgalmának elindítói közé tartozik a 30-as évek elején. 1944-ig a Nyugat utódját, a Magyar Csillagot, majd a Válasz című folyóiratot szerkesztette (1947-8). Megújította a magyar elbeszélő költészetet (Három öreg, 1931; Hősökről beszélek, 1933). Prózai művei közül kiemelkedik a Petőfi (1936) monográfiája, a Puszták népe (1936) szociográfiája, valamint az Ebéd a kastélyban (1962) gyűjteményes kötete. Drámáiban a nemzeti sorsfordulókat jelenítette meg, megalkotja a nemzeti történelmi önvizsgálat drámatípusát (Fáklyaláng, 1953; Dózsa György, 1956). Lírájának sokszínűsége az új élet építésének örömétől (Megy az eke, 1945) a szocializmus ígéreteiben való csalódásáig (Egy mondat a zsarnokságról, 1950) hat, de nem merül ki csupán a politikai témában.