Író, esszéista, műfordító, szerkesztő.

A 20-as években jelenik meg első novellája (Horváthné meghal), valamint első tanulmánya (Móricz Zsigmond, 1926). Regényeiben a realizmus klasszikus hagyományát, a gide-i, prousti modern tudatregény esztétikájával ötvözte, középpontban a „szent”, a „hős” alakjával (Emberi Színjáték, 1929; Égető Eszter, 1956), vagy a világtól elszigetelődő ember belső állapotrajzát mutatja be (Iszony, 1947; Gyász, 1935). Drámáiban az igazságtevő hőst állítja szembe korának kicsinységeivel (Széchenyi, 1946; Galilei, 1953; Az áruló, 1954; A két Bolyai, 1961). A XX. századi magyar próza megújítója, a regényben és az esszében európai szintű művelője. Megindítja a Tanú című folyóiratát.